A Réseau Art Nouveau Network (RANN) huszonöt éves múltjában nem ez volt az első és valószínűleg nem is az utolsó nyári iskola. Abból a szempontból viszont mégis emblematikus az idei kiadás, hogy helyszíne a szervezet és a konzorcium központja, Brüsszel volt. A belga fővárost nem pusztán nemzetközi szervezeti hagyományok okán választották a Réseau otthonának, hanem praktikus okokból is. A város összefüggő déli kerületeiben létesült 1893-ban az első két olyan európai épület, Victor Horta Hôtel Tasselje (rue Janson) és Paul Hankar (rue Defacqz) saját családi háza, amelyek egyértelműen jelezték az új szemléletmód megjelenését az építészetben, illetve a díszítő- és iparművészetekben. Tehát az egykori flamand kereskedőváros, a nagyhatalmi ambíciókat dédelgető belga királyság székhelye Párizst, Glasgow-t és Bécset is megelőzi az új, nem történeti alapokon szerveződő stílusok első fontos példái tekintetében. Ennek köszönhető az is, hogy Siegfried Bing párizsi galériája, a mozgalom névadója, a Maison Art Nouveau tulajdonképpen a belga szecesszió importjával kezdte a tevékenységét. 

Brüsszelhez köthetőek a századfordulós új művészeti mozgalom kifulladásának első jelei is. Horta, mint a belga Art Nouveau mestere ráadásul maga is elsőként elkezdte visszacsempészni terveibe a hagyományos építészeti formákat. Korábbi, hangsúlyosan avantgárd művei radikalizmusát ő maga tompította későbbi munkái során, mint az 1903-06. között épület Hôtel Max Hallet. 

A szecessziós építészet történetének legnehezebb évei is Brüsszelhez kötődnek. Belgium nagyhatalmi álmainak végével és az útkeresés átmeneti éveivel köszöntött be ez a rendkívül kaotikus időszak. Az 1960-as évek közepére úgy tűnt, hogy Horta legfontosabb épületei, szélesebb közösségi értékelésük hiányában el fognak pusztulni. 1950-ben egy tizenhárom-emeletes társasház kedvéért elbontották a Aubecq-villát (1899). 1965-ben lerombolták a mester építészeti és művészeti főművét, a Maison du Peuple-t (1895-1899), amely Mackintosh Glasgow School of Art-ja (1897-1899, majd 1907-09) mellett a legfontosabb korai modern térszervezésű, összművészeti koncepció szerint épült középület volt 1900 előttről. Henry Russel-Hitchcock a MoMA 1960-ben szervezett kiállításának egy évvel korábban megjelent katalógusában először írta le azt, hogy ha van olyan épület, amely bizonyítja, hogy az új művészet nem kizárólag díszítő- és iparművészet, hanem van önálló, karakteres formanyelve, akkor az a brüsszeli szocialisták „Népháza” (Art Nouveau. Art and Design at the Turn of the Century, ed. Peter Selz–Mildred Constantine, 130.). A belga főváros döntéshozói azonban alighanem viszonylag keveset forgathatták Hitchcock írásait. Így számunkra – okulásképpen – maradnak a háromdimenziós, animált rekonstrukciók. 

Az épület elbontása és egy azóta is jórészt üresen álló, bár az óvárosra remek kilátást biztosító felhőkarcoló építése okozta sokknak volt köszönhető, hogy Belgium első, a korszakból származó védett épületében, Victor Horta családi és műteremházának együttesében a szecesszió újraértékelésének és védelmének szentelt múzeumot nyitottak 1969-ben a rue Americaine-en. 

Brüsszel más szempontból is tanulságos hely a protomodern műemlékesítés története szempontjából. A történeti urbanisztika egyik legzajosabb nyugat-európai példaanyagát nyújtó városban 1990-es évekig nem létezett olyan komplex műemléki stratégia, amely a századforduló épületeit védte volna. Brüsszel a felső tízezer partizánakcióira szorult annak érdekében, hogy bizonyos épületek megmeneküljenek. Horta legnagyobb méretű, megvalósult családi házterve, a mosószódát feltaláló Ernest Solvay fia által épített Hôtel Solvay (1894) úgy úszta meg a hatvanas éveket, hogy egy divatmágnás házaspár megvásárolta és ide jelentette be a cég egyik szabászati telephelyét. Így a ház iparűzési területként át tudta vészelni az esztelen fejlesztések időszakát és nem jutott a Népház sorsára. Részben tehát Brüsszel adta azokat a kellemetlen de tanulságos példákat, amelyek nyomán 1994 októberében az ICOMOS Torinói Nyilatkozata rögzített bizonyos irányelveket a korai modernista épületállomány védelme érdekében. Nagyon valószínű, hogy a Maison du Peuple körüli botrány és ennek tanulságai nélkül ez a folyamat sokkal tovább tartott volna, és Budapest sem a nyolcvanas évek második felében eszmélt volna először arra, hogy ha nem vigyáz, akkor fénykorszaka épületállományának legértékesebb darabjait is elveszítheti az ezek értékeléséhez szükséges tudás és fogékonyság hiányában. Ha meggondoljuk, hogy az érett modernista épített örökség védelme körüli első komolyabb vita is 1991-ig váratott magára, talán nem lényegtelen, hogy Brüsszel világkiállítási területként felgyorsult szisztematikus átalakítása felhívta a figyelmet egy fejlett és érzékeny polgári fejlődési korszak materiális örökségének sérülékenységére, illetve arra, hogy ezzel a szellemi örökségre is milyen veszélyek leselkednek. 

2000-ben Horta négy családi háza és házegyüttese egy egységként vált világörökségi helyszínné. Az indoklás szövege különösen fontos. Abba világosan bekerült, hogy az új formák és az új építőanyagok mellett az újfajta térszervezés az, amely Hortát igazán naggyá tette. Épületei pedig éppen e négy háznál tapasztalt következetes téralakítás miatt váltak építőművészetileg értékessé. Négy megmaradt és csúcsteljesítményként elkönyvelt épületben, az Hôtel Tassel valamint a Solvay bel-étage-ainak kiosztásában, a van Eetvelde-ház alapépületének összefolyó télikertjében, ebédlőjében és szalonjában (lásd archív kép: ©KIK-IRPA, Ltsz. 11034295), valamint saját háza szinteltolásos áramló tereiben Horta az 1920-as években érvényre jutott Raumplan-gondolatot alapozta meg. És nem szabad elfelejteni, hogy mindegyik épület tervezése befejeződött 1898-ig. 

Horta korai épületei a fémszerkezet adta lehetőségeknek köszönhetően újraírták a családi ház statikai tervezésének történetét is. 1895-ben a Hôtel van Eetvelde függönyfalas utcai homlokzata technikailag olyannyira szokatlan és esztétikailag annyira meglepő volt, hogy a pár évvel későbbi bővítménynél Horta már több kőfalazatot használt a megrendelő sokat konzervatívabbá váló igényeinek kiszolgálása érdekében. Ennek ellenére az úgynevezett „festői” kiosztás, vagyis hogy a fém pillérek és áthidalók nem teszik kötelezővé az ablakok egymás fölé sorolását, nagyon sokat adott hozzá egy új építészet felismerhetőségéhez. 

Négy nap intenzív előadás- és helyszínbejárás mutatott rá arra, hogy a belga főváros előnye a szecessziós örökségvédelem elméleti és empirikus területén is behozhatatlannak tűnik. Mivel a szarvas hibákat is nagyon korán követték el, a korrekciókat is elsőként kezdték elvégezni. Különleges helyet foglal el ebben a folyamatban Barbara van der Wee építész. Ő több mint harminc év alatt Horta épületeinek specialistájává, illetve a csúcskorszak térbeli és művészeti állapotainak visszaállítását szorgalmazó műemlékes filozófia egyik emblematikus képviselőjévé vált. 

Az építő- és iparművészeti vagy a díszítőművészeti érték indokolttá teheti az autentikus állapotok teljes rekonstrukcióját. Ennek a szempontrendszernek a megfogalmazását ugyan a Torinói Nyilatkozat adta, de az ezzel kapcsolatos építőtevékenység már jóval régebben is ebbe az irányba mutatott. Itt különösen az a kérdés nagyon fontos, hogy mi adja egy épület sajátos karakterét. Mi az, ami ha nem is teszi azt teljesen egyedivé, de segít abban, hogy éppen egy sajátos építészeti és társadalmi folyamat dokumentumaként is lássuk, ne csak egymásra rakott kövek és áthidalók halmazaként. Olyan kérdésről van szó, amelyet ma sem teszünk fel elégszer - nem csak idehaza.

A Glasgow School of Art (GSA) 2018-as, nagyjából hetven százalékos visszafordíthatatlan károsodást okozó második tűzesete és az azóta történt erőfeszítések jól példázzák ezt a problémahalmazt. Elisabeth Davidson ás John Brown előadásai megmutatták, hogy még olyan egyedi és megismételhetetlen épületek esetében, mint Macintosh saját alma materének tervezett épülete, az egyébként nem mostoha skót körülmények között is nehéz felelős döntés hozni. A szakmabeliek az iskolafunkciók változékonysága miatt nem értenek egyet abban, hogy egyedisége okán annak minél pontosabb rekonstrukciójával érdemes és kell-e foglalkozni? Vagy hogy meg kell-e megvizsgálni, hogy milyen károkat okoz a lokális és a nemzeti emlékezetnek az épület autentikus technikáinak és térszerkezetének tátongó hiánya? Hasonló kérdéseket vet fel az anyagának porózussága miatt az északi savas esőkben tulajdonképpen folyamatosan olvadó úgynevezett Hill House (Walter Blackie könyvkiadó-mágnás villája, 1902) megőrzése is, annak ellenére, hogy annak emlékezeti jelentőségét nem lehet a GSA-hoz mérni.  

Olyan példákról van szó, amelyekkel foglalkozni kell ahhoz, hogy ne csak azt értsük, hogy mit tegyünk és mit ne tegyünk idehaza. Hanem azt is, hogy a mi problémáinkat már mások is átélték, ráadásul nagyon hasonló érvrendszereket ütköztettek egymással, miközben az, amire emlékeztetni szeretnék magukat az építészet által, mégiscsak teljesen más, mint a mi közép-kelet-európai tájainkon. 

Dr. habil. Zuh Deodáth
egy. docens

Képek: Zuh Deodáth, archív kép: ©KIK-IRPA, Ltsz. 11034295