A posztmodern építészet kezdetei a két világháború közötti Bukarestben

A posztmodern építészet kezdetei legalább annyira bizonytalanok, mint az ennek körülírására használt építészettörténeti és -kritikai kategóriarendszer. Heinrich Klotz könyve 1984-ben (Moderne und Postmoderne. Architektur der Gegenwart 1960-1980; angolul itt is elérhető) minden sarkos megállapítása ellenére jól fogalmazta meg, hogy a posztmodern alapvetően nem a historikus stílusok eszköztárának visszatérését és egyéni intuíciók szerinti keverését jelenti. Hanem olyan új, nem várt belátásokhoz vezető formanyelvi megoldások használatát, amely önmagában sem a csúcsra járatott funkcionalizmusból, sem pedig a reaktív és nosztalgikus historizmusból nem lenne érthető.

Klotz meddő szőrszálhasogatásnak nevezi, ha Charles Jencks módjára belemerülünk a késő- és poszt-irányzatok korszakküszöbének elhelyezésébe. Sem a neohistorizmus, sem az új expresszionizmus, sem az összetett és ironikus, akár a modernizmus bizonyos formáinak szikárságán mosolygó építészet nem tudja kielégíteni a posztmodern fogalmát. Hiszen nem tartalmazza automatikusan az új gondolat, az adott környezetben felmerülő kellemes meglepetés, a releváns belátás kritériumát. Ahogy mondja, az az épület „posztmodern”, amely a rendelkezésünkre álló eszköztárból kiindulva, ennek nem sablonos, jól képzett és átgondolt használata révén tud elmesélni egy új történetet. És ennek lehetnek historikus, illetve – horribile dictu – a historikus építészet formavilággal semmilyen kapcsolatban nem levő, ha úgy tetszik alapvetően funkcionalista módjai is. Klotz példája Ludwig Leo expresszív technicizmusa, amely semmilyen historikus formát nem idéz meg, teljesen funkcionális, csak színvilága révén igyekszik dekoratív hatásokat elérni. Ugyanakkor fanyar irónival viseltetik a modernizmus geometrizmusával és ortogonális szerkesztésével szemben. Eközben mégis takarékos, ornamensmentes és már-már historizmusellenes.

Többet nyerhetünk, ha a posztmodern építészet nem egy kronológia ténynek, egy kötelezően behatárolható stíluskorszaknak, hanem egy alkotói hozzáállásnak tekintjük. Könnyen megeshet, hogy az 1930-as, 1940-es években, sőt egy évszázaddal korábban is találunk kritikus, ironikus, expresszív vagy éppen tüntetőleg historikus, a környezetére és az abban elkövetett hibákra reflektáló építészetet és belsőépítészetet. A posztmodern egy vizuális döntésekben megnyilvánuló válasz a történelem alakulására. Akárcsak a „szecesszió”, a „posztmodern” is reagál valamire, amellyel nem vagyunk megelégedve, vagy amit változtatni szeretnénk. Ennek az atektonikusság, az irracionalitás, a szokatlan anyaghasználat, az irónia vagy az expresszív historizmus ugyanúgy része lehet, mint a túlfűtött high-tech vagy a váratlan helyen megjelenő, ezért csak részben, vagy egyáltalán nem funkcionális technicizmus, illetve mindezek eklektikus keveréke. Nem a forma a lényeg, hanem az, hogy az adott keverékek, utalások és idézetek tudnak valami eredetit, de legalább az adott környezetben újat mondani.

A Curutchet-házat Le Corbusier tervezte La Platára (1949). De mégis telve van olyan formai ötletekkel, amelyek nem kifejezetten funkcionálisak, egy látványterv robbantott szerkezeti sémáit és nem egy tektonikus szükségszerűséget reprodukálnak. A ház valódi bejárata például egy rámpán keresztül érhető el, akárcsak a Villa Savoye vagy a Carpenter Center for the Visual Arts entrée-i. Ellenben itt a járda vonalán felszereltek egy masszív keretbe fogott, tömör ajtót, amely egy teljesen áttetsző, tulajdonképpen jelzésértékű, aszimmetrikusan szerkesztett és vállmagasságban futó fémkerítés egyik szélső negyedébe került. Az ajtó környezete kevésbé masszív és tömör, mint maga az ajtószerkezet. Olyan mintha optikailag egy nagyobb nyílás közepén lebegne, ezáltal pedig mintha tömör szárnyai és látszólag megingathatatlan kerete dacára megkerülhető lenne. Így pontosan azt a funkciót nem töltené be, amelyre kitalálták: zárni a nyílást, és nem beengedni az illetéktelen elemeket.

Archív terv: a Fondation Le Corbusier anyaga alapján.

Lebegő ajtó ez, a táblaképek floating frame-ének előjelzése architektonikus elemekből. Ezt tetézi az épületnek a szokatlan telekformából eredően rendhagyó elhelyezése, szárnyainak az utcáról is látható, a cölöpök kiosztása révén nyilvánvaló tett eltolása. Ne is beszéljünk arról, hogy az épület egy historista és egy deco-modernista épület közé ékelődik, miközben a tíz méterre kezdődő lekerekített saroktelket egy néhol tizennyolc emeletes tömb zárja le. Ez több mint tíz szinttel magasodik a közvetlenül mellette folyamatosan ereszkedő vonalú párkányok fölé, már-már abszurd festőiséget hozva létre. Ez a váratlan festőiség vezet minket vissza az öreg kontinensre.

A lebegő ajtó

Bukarest két világháború közötti építészete elképesztő anyagi erőforrásokat és hihetetlen ambíciókat egyesített. Egyszerre volt az állami és az egyéni reprezentáció markáns lenyomata, de látványában sokszor (máig) befogadhatatlanul összetett. A helyi történeti és földrajzi sajátosságoknak köszönhetően a telekformák szinte mindig szélsőségesen szabálytalanok voltak. Az épületek elhelyezésében az átszellőztethetőséget, és a kert, illetve a teraszok használhatóságát vették alapul (mint egy par excellence mediterrán városban), nem pedig a környezethez való illeszkedést. Ennek köszönhető, hogy az építészeknek a telekformák kihívásai miatt kreatívnak kellett lenniük. Mivel nem kötötte őket a közterületek rigorózus egysége, de motiválta a megrendelő felől érkező kényelmi és reprezentációs igények nyomása, bátrak voltak, sokszor vakmerően kísérleteztek. A még mindig fiatal román állam elitje és ambiciózus középrétege meg is akarta mutatni, hogy a történelmi múlt elemeire támaszkodva valami újat és figyelemfelkeltőt tud létrehozni. Ennek köszönhető az, hogy Bukarest nemzetközi és deco-modernista házai esetében az avantgárd formaképzés, a kubusok eltolása, azok 45 fokos elforgatása, az erkélyek kifuttatása, bezárása, majd kinyitása, a tömeg lépcsőzöttségének kiaknázása, a sarokra zárt lépcsőházakkal és a vakolattal-műkővel való reliefképző formai játék nem kivételes, hanem a legtermészetesebb dolgok egyike volt. Az avantgárd az arrière-garde esetében is merő normalitás, az elvárt minimum. Az építtető és az építész számára a társadalmi konformizmus eszközévé a megszokottól és az unalmastól való eltérés vált. Az összetettség és az ellentmondásosság volt a mondanivalóban megnyilvánuló többlet alapja. Pontosan úgy, ahogyan azt Robert Venturi három évtizeddel később megfogalmazta.

Ebben a történetben kulcsszereplő a lebegő ajtó motívuma. A harmincas évek Bukarestjén a tömör ajtó és az üveggel borított falsík társítása, a látszólag nem tömör falszövetbe ékelődő, de annál részben vagy jóval tömörebb ajtószerkezet igen gyakori típust képviselt. Az ajtó atektonikus jellegűvé vált. Miközben ellátta funkcióját, mégis megkérdőjelezte annak értelmét. A kinti és a benti világ elválasztásának rendjét felrúgó, funkcionalitásában funkció-szkeptikus, részben ironikus gesztus ez. Mindez az avantgárd megoldásai miatt is figyelemre méltó, új építésű Szent Teklának szentelt ortodox nemzetségi monostor Florian Stanciu féle terveiben (2021-22) is iránymutató maradt. A masszív félköríves kolostorajtókat egy velük párhuzamos nyílás keretezi. A kettő közötti hézagot pedig egy sűrűn perforált rács tölti ki. Részben beengedve azt, ami elől menedéket kellene nyújtania.

Abszurd mediterrán humor

A harmincas évek második felének jellegzetesen bukaresti megnyilvánulása volt az újabban „mediterrán festői”-nek (pittoreszknek) nevezett stílus (lásd: itt és itt), vagyis a velencei, a mór, a két világháború közötti itáliai monumentalizmus látványvilága és az extrém funkcionalizmus szerkezeti megoldásai közötti összhangra törekvő formanyelv. A gazdasági válság után kezdődő fejlődési időszakban Bukarest magánépítkezései (családi- és bérházak) egy jelentős része ilyen irányelvek szerint került tervezésre.

Ez az irányzat azonban néha olyan formai kísérleteket tárt a nagyérdemű közönség elé, amelyek átértelmezték a hagyományos épületszerkezetekhez való viszonyunkat. Sok esetben az épületek vizuálisan szembehelyezkedtek a megszokott szerkezetei és burkolathasználati logikával. A mindenkori felső középosztály által emelt és lakott Dorobanți[Honvéd]-negyed lakóházai (Észak-Bukarest) között különösen sok ilyen példát találunk. Itt az extrém vizuális innováció úgy használta a történeti utalásokat, hogy azok a leglaikusabb szemlélőt is értelmezésre invitálták. A Róma és a Tokió utcán találkozásánál több olyan házat találni, amelyeknél a boltívek indítása nem csak a járószintről történik, hanem azt a talajra támaszkodó oszlopfejezetek jelzik. Minta egy nyomott oszlopos loggia egészen az oszlopfőkig süllyedt volna a földbe. A talaj és az épület közötti rendhagyó viszonyt erősíti az utcaburkolat átvitele a semmilyen tartószerkezeti funkcióval nem rendelkező, a tartóelemek elé húzott dekoratív pengefalakra.

Ezen túl pedig ott meredeznek – főleg erkélyek és zárterkélyek alatt – a filigránságuk miatt már első látásra megkérdőjelezhető funkciójú, de faragott fa öltözékű, vagy azt imitáló kő- és stukkódíszes konzolok. Georges Cristinel építész egyik háza (Constantin Cristescu u. 2.) a fejezet nélküli vasbeton oszlopok esetén a vakolatsík alól kifigyelő kannelúra-sávot szabadított fel egyfajta abakusz-utalásként. A míves oszloptörzs szeletének látványa válik – igen szokatlan módon – oszlopfejezetté. A törzs, vagyis az erőátvitel közbülső tagja a teherfelvevő elemmé.

Hasonlóan szándékolt ellentmondás azoknak a zárterkélyeknek az esete, amelyek semmilyen szerkesztési logikát nem tartanak be. Az egyik könnyed, de merev vasbeton szerkezetének köszönhetően lemondott a mellvédről. De miközben teljesen üveggel zárta le a felső és az alsó födémlemez közötti teret, eléje egy a teljes erkély-tömeget beborító kovácsoltvas rácsot helyezett. Egy fém mashrabiyával védte a már létező függönyfalat, amelyen mégsem tud áthatolni a folyamatos kereszthuzat. Hasonlóan meglepő egy közeli házon a karcsú velencei oszlopok által összekötött zárterkély. Emögé került az a mellvéd, amely fölött az üvegezés teljes körű védelmet nyújt a terasz használóinak. A kettős szerkezet egymástól optikailag elválik, masszív védőhatást kelt, miközben éppen azt a célt kellene szolgálnia, hogy láthatatlannak és természetesnek hasson. Erre reflektálva, a fölösleges oszlop technikai virtuozitását tárja elénk Eliza Yokina kortárs terve: egy két világháború közötti mediterrán villa belső nyílásának-áthidalásainak változatosabbá tétele érdekében alkalmaz egyénileg tervezett és az 1930-as évek avantgárd geometriai kísérletei jegyében fogant elemeket. Üzenete egyértelmű: meg kell mutatni, hogy mást is lehet, mint amit kell, anélkül hogy azt éreznénk, hogy amit lehet, azt sokszor fölösleges megtennünk. Ha pedig a két világháború közötti példák között a formakultúra gazdagítása és a kísérletező kedv fenntartása alapértékeknek számítottak, akkor nem kell csodálkozni azon, hogy a kortárs építés élvonala éppen erre az örökségre próbál alapozni.

Ezt a formakezelésbeli ötletgazdagságot és magas kivitelezésbeli igényességet látni nem önmagában valószínűtlen. Ami figyelemre méltóvá teszi az a teljes két késő-harmincas évekre jellemző, az egész város korabeli fejlődésében megnyilvánuló volta. Harminc évvel az összetettség és ellentmondásosság elméletének érvényre jutása előtt Kelet-Európában létrejött egy olyan átfogó városi architektúra, amely az alkotói szabadság és a technikai lehetőségek szabad felhasználása révén folyamatosan emlékeztette a felhasználókat, valamint a szakmát arra, hogy nem kerül sokba lemondani a szokványosról. Más kérdés, hogy a város zaklatott késő-huszadik századi története, illetve a modernista épületek avantgárd volta miatti fizikai és ideológiai sérülékenysége nyomán mi maradhatott meg ebből a tárgyi és szellemi örökségből.

Az egészen bizonyos, hogy Bukarest egyetemes épített örökségének éppen a modernizmus avantgárd vonulata révén kellene világszintű ismertségre szert tennie. Ez a gazdagság világörökségi ranggal bír. Mégis bizonytalan, hogy kötelező védelméről szóló gondolat mikor lépi át a szűkebb szakmai és érdeklődő, ámbár mégsem eléggé befolyásos civilek körét.

Köszönetnyilvánítás: Ez a szöveg az ÉDTDI 2026. május végén Bukarestben zajló tanulmányi kirándulásán gyűjtött fotóanyagot és tapasztalatokat dolgozta fel. Köszönet az Óbudai Egyetemnek és a Bukaresti Liszt Intézetnek, hogy segítette annak megvalósulását.

Képek: Zuh Deodáth illetve Valentin Mandache.