Szeptemberben lesz 125 éve, hogy birtokba vehették Karunk főépületét a hallgatók. Váradi Balázs doktorandusz, kutató, a Népi Építészeti Tudományos Diákkör egyik jelenlegi vezetője - s ebben a szerepében a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeummal való együttműködésünk egyik fontos kapcsolattartója – jutott hozzá a Szentendrei Skanzen jóvoltából ahhoz a ritka dokumentumhoz, amely Karunk főépületének építéstörténetéről mutat be egy szeletet.

1902. november 16. vasárnap jelent meg az Épitő Ipar (korabeli írásmód szerint) műszaki hetilap huszonhatodik évfolyamának 46. (azaz összesítésben 1349.) lapszáma, melynek címlapjára került a Thököly (akkor még Csömöri) úti épületünk átadása. A bő két oldal terjedelmű cikkből számos izgalmas, eddig számunkra is ismeretlen részlet derül ki az építkezésről és az akkori oktatási igényekről.

A cikk a telek fekvését méltatja elsőként: az addig sűrűn beépített, zártsorú, belvárosi épületben működő iskola a széles, szabadon álló beépítést és vele jó tájolást, benapozást és természetes szellőzést lehetővé tevő viszonylag nagy méretű telken kapott helyet. A Kolbenheyer Gyula és Gaál Adorján által jegyzett tervek alapján mindössze egy év alatt épült meg, 1900 szeptemberétől, oly sebességgel, hogy 1901. év tanévkezdésére átadásra is került!

Az épület hazai alapanyagokból, szerkezeti téglából és Kőbányán gyártott sajtolt burkolótéglából készült. Éppígy – akkor még hazainak minősülő – márványt építettek be, amely a vaskohi márványbányából érkezett. Vaskoh azaz helyi nevén Coh ma Románia Bihar megyéjében fekszik, Nagyváradtól délkeletre. A folyosókon ma is megtalálható terrazzo burkolatot Melocco Péter vállalata jegyzi – a kor egyik legszínvonalasabb munkákat végző cementlap-gyára.

Az épület rendkívül korszerűnek számító gépészeti megoldásokkal, villamos világítással, központi fűtéssel és szellőztető berendezéssel rendelkezett. A cikk kitért az építési költségekre is – természetesen az akkori pénznemben, koronában - méghozzá szakágankénti bontásban. A földmunka és kőműves tevékenységek ára vitte el a legnagyobb összeget, több, mint 170 ezer koronás tételt. 42 ezer koronát kóstált az asztalos-, lakatos-, mázoló- és üveges munkák összessége, a vas elemek helyükre kerülése pedig közel ugyanennyit, majd 38 ezer koronát. A kor technológiai jellegzetességét mutatja, hogy a betonmunka mindössze 2800 koronába került, s nem szerkezeti anyagként, hanem kiegészítő munkaként listázták, s a bekerülése épp csak fele volt a szobafestők díjának! Kőfaragások 16, ácsmunkák 10 ezer, padlóburkolatok 17 ezer korona értékben készültek. Összesen több, mint 50 ezer koronába kerültek a különböző szerelvények: a központi gépészeti rendszerek, a csatornázás, gáz- és vízvezetékezés, az elektromos rendszerek. A teljes bekerülési költség a berendezésekkel együtt 394.236 korona és 60 fillérre jött ki.

A cikk második oldalán egyből egy meglepő információval gazdagodhatunk, manapság legalábbis ritka, mint a fehér holló, hogy egy épület megvalósulása az előre irányzott költségkeret alatt maradjon! A fenti összeg márpedig valóban elmarad a tervezett, 400 ezer korona feletti összköltségtől.

Az alaprajzokkal illusztrált oldalon részletes képet kapunk a funkcionális rendszerről. Az előcsarnokból orvosi szoba nyílt, amely a beiratkozás előtti kötelező egészségügyi vizsgálathoz volt szükséges. Megtudjuk azt is, hogy a beiratkozásra ugyanott várakoztak 125 évvel ezelőtt a „gólyák”, mint ma is. Akkor azonban a fölszinten könyvtárak, a déli épületszárny végében fizika- és kémiatermek is üzemeltek, míg az északi oldalán rajztermek, sőt, kiállítóterem is helyet kapott. A többi szinteken zömében műtermek és oktatótermek helyezkedtek el – akárcsak ma.

A pince használata különösen érdekes volt: itt a gipszöntéshez szükséges műhelyek, raktárak, minta-gyűjtemények voltak megtalálhatók. A mai NTDK műhely éppen a mintázó műhely volt annak idején. A technológia változott, de maradt a közösség, a kézműves tevékenység és alkotás.

Az alaprajzokat böngészve további – ma már furcsaságnak tűnő – helyiségcsoportokra is felfigyelhetünk. A második emeleten, az északi épületvégben alakították ki ugyanis az igazgatói lakást. Ehhez tartozott egykor a Zichy (akkor még Pálma) utca felé néző erkély is.

Tovább olvasva a cikk utolsó bekezdéseit, az is kiderül, az igazgató úr nem egymaga élt az épületben. A kapus és a laboráns is kaptak az alagsori szinten egy-egy – jóval szerényebb kialakítású – lakóegységet.

Az épület tetőterét akkoriban még nem használták úgy, mint ma. A tanári irodákat az épületben elszórva, a műtermek, tantermek közt alakították ki, azokkal szoros együttműködésben. A tetőtérbe csak egy apró csigalépcső vezetett, amely a főlépcsőház feletti középső épületrészben egy fotóműtermet tárt fel.

A cikk zárásaként kitért arra, hogy a környék zöld, fás, tiszta levegőjű, melyet az iskola diákjai és oktatói is élvezhetnek a hátsó kertben, míg az előkert elsősorban díszkertként hivatott emelni az összképet. A ma már forgalmas és egyre sűrűbben beépített környék akkor igazi külváros volt – avagy valami olyasmi, amit ma „dinamikusan fejlődő lokációként” jellemeznének az ingatlanosok. Az épület átadásakor a Milleniumi ünnepségekkel összefüggő fejlesztések már elkészültek, egy-két éve nyílt meg a Közlekedési Múzeum, de még öt évet kellett várni például a Szépművészeti átadására. Azóta sok minden változott, az azonban biztos: a patinás, téglaburkolatos Thököly úti épület ma is a közösség, a kreativitás és az építőipari-mérnöki tudás bázisa.

szöveg: Mizsei Anett
forrás: Váradi Balázs - "Épitő Ipar" folyóirat 1902.11.16-i lapszám