A workshop és kiállítás praxis-oldalról, az előadások pedig elméleti, illetve a térségben működő kortárs design- és könnyűipari szereplők által a hasznos és jó gyakorlatok felvonultatásával árnyalták a képet. A helyi, a vizuális kultúra javításában és a hagyományos mesterségesk korszerű alapokon történető életben tartásában érdekelt kisvállalkozói illetve vállalkozásfejleszési szféra két tagja, a FIX Makerspace  és a Lüster Manufacture képviseltette magát. 

A három tematikus nap első estéjén Alexandru Chira, az Oradea Heritage ügyvezető igazgatója üdvözölte az egybegyűlteket. Anthony Gall, az Ybl kar dékánja köszönetet mondott a résztvevőknek, kiemelve a három egyetem és az Oradea Heritage együttműködésének jelentőségét. Zuh Deodáth bevezetőjében ismertette a következő napok programját, bemutatva a várható előadókat és szereplőket. Az első estén két nagyobb lélegzetvételű előadást hallhatot a közönség – amely megtöltötte a Zsinagógát, bizonyítva, hogy Nagyvárad közössége nyitott, összetartó és érdeklődő a kulturális, tudományos dialógusra. 

Britta Kalkreuter, a Heriot-Watt University oktatója, doktori témavezetője azt a kérdést járta körül, hogy a jövő alakításába mi módon vonható be a közösség, és milyen eszközökkel tudja a design előnyösen befolyásolni a jövőnket korunk kihívásai közepette. Szemléletformáló előadásában több szempontból mérlegre tette azokat a jelenségeket - mint a globalizáció, a társadalmi “megszokás” témaköre - amelyek végeredményben egy rendkívül komplex, rendszer-szintű, több érdekcsoportot érintő probléma részei. Ez az úgynevezett “wicked problem” állt a nagyváradi programsorozat középpontjában, melyre egy lehetséges válasz a “transition design” - azaz az “átalakító erejű tervezésmetodika”. A professzor záró üzenetében úgy foglalta össze ezt, mint szemléletválást a mennyiségi növekedésről a minőségi prosperálás irányába. 

Anthony Gall előadását attól az alapvetéstől indította, hogy amit ma hagyományos technológiaként emlegetünk, az tulajdonképpen időben nincsen még nagyon távol a ma generációitól, így a hozzájuk való kapcsolódás - akár a Zsinagógában rendezett kiállításon keresztül - elérhető és lehetséges a ma embere számára. Jövőbe tekintve azzal a gondolatkísérlettel szólította meg a jelenlévőket, hogy mi volna, ha 2035-ban Nagyvárad lenne Európa Kulturális Fővárosa. A felvetést a közelmúlt magyarországi Kulturális Főváros projektek tanulságaival illusztrálta, kiemelve három kulcsfontosságú elemet: a helyi közösség bevonását és aktivitását, a jó ötletek erejét, illetve az időtényezőt, amely a megfelelő mélységű párbeszédhez elengedhetetlen. 

A második nap a helyi kreatívipari vállalkozások számára biztosított platformot. A helyi egyetemi oktatók bemutatkozása több izgalmas kérdést is felvetett. Carla Szabo ékszertervezőként, kutatóként és a Nagyváradi Egyetem oktatójaként a design és ökológia több rétegét tárta fel előadásában. Alaptézise az ember visszavezetése a természethez, és a természettel való kapcsolatának megerősítése. Gondolkodásának fontos sarokpontja az egyediség és az ipari tehcnológiák által uniformizált, egyszer használatos, “eldobható” tárgyak ellentéte. Praxisában a természet az anyagválasztás, a design inspiráció, sőt, a piacra lépés szempontjából is meghatározó, amennyiben is kézműves alkotóként nemcsak anyers anyagokkal való kísérletezés és manuális munka, de a vevői körrel való személyes kapcsolattartás is a folyamat része, ezzel hitelesítve a tervezői filozófiát. Mindezt a szemléletet emeli át Carla Szabo kutatásába és oktatási tevékenységébe is, aktívan formálva ezzel a jövőt - nemcsak saját termékein, de a jövő kreatívipari szakembereinek, tervezőinek utánpótlás-nevelésén kereszül. 

Ioana Francesca Hanga-Fărcaș ugyancsak a helyi egyetem oktatója, és kutatásában Nagyvárad ipari örökségének időbeli változását és a városszövetre gyakorolt hatásait vizsgálja. Az ő előadásában is komplex módon, a társadalmi kapcsolarandszert feltárva jelent meg az ipari örökség problémaköre, amely gyakran egyféle “sebként” jelentkezik a városi szövetben, s gyakran félreértett, a közösség körében kevésbé ismert és elismert elemei az épített környezetnek. Hatásuk a városra, annak demográfiai, szociális, gazdasági és kulturális életére ugyanakkor letagadhatatlan. Bemutatva Nagyvárad legfontosabb ipari emlékeit, a legfontosabb kérdés mégis az, hogy mit hoz a jövő ezek számára; lehetséges-e, hogy közösségi térként visszakapcsolódjanak a helyi lakosság életébe. Francesca ennek a nehéz feladatnak a megoldását az oktatásban látja: a tájékozottság és a megértés az első lépcső ugyanis ahhoz, hogy a közösség visszafogadja a barnamezős területeket a város életébe. 

Hausmann Cecília (Lüster Ceramics) gyakorlati oldalról közelítette a design kérdéskörét, de a felvetett szempontok messzebbre vezettek. Az idő tényezője az ő gondolkodásában is központi szerepet kapott, kiemelve, hogy a mai tervezői döntések a design jövőjére is hatással lesznek. A tradicionális technológia újjáélesztése mai funkcóhoz társul kézműves praxisában, melyhez a Wiener Werkstätte központi gondolata, a ház, mint összművészeti alkotás filozófiája adja az elméleti hátteret. Ebben a felfogásban az épület minden felülete a design hordozója, még az olyan - manapság kevésbé fókuszba helyezett szerelvények esetében is, mint egy villanykapcsoló vagy fali konnektor. Szemben a tömeggyártott, “lélektelen” termékekkel, az egyedi kézműves kerámia termékek apró, de jelentőségteljes minőségemelkedést jelentenek a beltérben. Jobban belegondolva, inkább az az érthetetlen, miért oly alábecsült elemek ezek, amikor napi szinten megérintjük, használjuk őket - se ezek az érintések, a taktilis élmények lenyomatot hagynak a térről alkotott emlékeink között is. 

A The FIX Makerspace Story coworking koncepcióját Pósa Tibor mutatta be – a “makerspace” egy olyan kézműipari kooperatív működtetésű alkotótér, amely a coworking irodák mintájára - csak épp kevesebb digitalizációval és több humán alkotótevékenységgel - működik. Közel tíz éve, 2017-ben fogalmazódott meg az az ötlet, hogy a kisvállalkozások támogatására helyet és eszközkészletet biztosítsanak. 2018-ban sikerült fedezetet is kapni ennek elindítására és útjára indulhatott a megvalósítás, amely azóta is számos induló kreatívipari szereplőt szolgált ki. A választott hely maga is egyedi, a helyi püspöki palota pincéjében került kialakításra, és a bérelhető munkaállomások mellett olyan komplex szolgáltatásokat is nyújt, mint oktatások, workshopok, így valóban közösségi erővel megosztva a tudást és szélesítve a helyi kreatívipari résztvevők számára elérhető lehetőségek körét. Pósa Tibor előadásának legfontosabb tanulsága a “bottom-up” és “top-down” szerveződés közti különbség: ha van élő, létező közösség, az meg tudja találni saját magának a helyet - pusztán egy jó hely azonban nem fog közösséget létrehozni. 

A három napos konferencia-sorozat záró délutánján került sor a Hariot-Watt és az Ybl Kar oktatóinak elméleti kutatásait bemutató előadásaira.  

Juliet Kinchin a MoMA nyugalmazott kurátora, Paul Stirton pedig a szintén New York-i Bard College emeritus professzora. Közös keretbe foglalt, de egyénileg szerkesztett előadásaik témája a szövet, a textil építészeti felhasználása, illetve a jelzett motívumok kortárs művészeti megjelenése volt. Esettanulmányokkal szolgáltak arra a jelensége, amelyet Aby Warburg a motívumok (vagy formák) utóéleteként és vándorlásáként jellemzett és amelynek bizonyos motívumait Gottfied Semper anyagváltásként, vagyis a forma megtartásaként és a matéria kicseréléseként jellemzett. Ezek a jelenség át- meg áthatották az európai művészet történetét, és a 19. századtól egyre nagyobb jelentőséget tulajdoníttotak neki. Az egyik sarkalatos megfigyelés szerint az építészet és a díszítőművészet előszerettel vetítette ki három dimenzióba a síkdíszítményeket, illetve ültett át a népi szőttesek motívumvilágát az épületek homlokzati felületeire és belső terei. Ezzel egyfajta életvezetési otthonosságot teremteni vagy identitásbeli kötelékeket igyekezett felépíteni és erősíteni. Hasonló célokból nyúlt a kortárs művészet is – egyfajta 19. századi orientalista gesztussal – a textilhez, mint formai és kritikai inspirációhoz. A textil minden elválasztó és határoló fal konsrukciójának tulajdonképpeni eredete, és ezen keresztül az építészeti kifejezés elsődleges felületét adja. Az architektonikus inspirációjú művészeti alkotásoknál és performatív műveknél (pl. Christo és Jean-Claude csomagolt Reichstag-értelmezése [Wrapped Reichstag, megvalósítás: 1995 június-július]) legalább annyira fontos konceptuális elemmé vált, mint amennyire fontos szimbolikus közvetítő volt. Juliet Kinchin előadása olyan esettanulmányokat tett egymás mellé, amelyek éppen a textil általi burkolás és az öltöztetés révén értelmezték át az építészeti struktúrákat. Ezek figyelemfelkeltésként hatottak, miközben a kiaknázták az öltöztetett szerkezetek által adott alaplehetőséget új, meglepő jelentések közvetítésére. 

Stirton és Kinchin előadásai Bernat Klein, zentai származású skót textilmágnás hagyatékára és elhagyott gyáraiak újrahasznosítására is kitértek. Ez nagyon hasonló helyzetet vázoltak több kelet-európai könnyűipari létesítménnyel: a textilhez hasonlóan az ipari örökség helyszínei is foltozhatóak, újraszőhetőek és képesek arra, hogy az, ami csak építési, most már a jövőstratégia metaforája is legyen. 

Zuh Deodáth (Ybl Miklós Építéstudományi Kar - Oradea Heritage) Gottfried Semper elméletéből kiindulva elemezte a konferenciának otthont adó zsinagóga terészerkezetét, megmutatva, hogy az ötvözi a hagyományos zsidó rituális terek felosztását a modern ipari csarnokok strukturális sajátosságaival. Miközben az egyértelműen utal az orientalizáló 19. századi építészet textilművészeti elemeire, anyagot is vált: az oszlopok öntöttvas, a textilmintás síkfelületek díszítőfestés révén utalnak az ősi formákra, miközben a korszerű és takarékos anyaghasználatot részesítik előnyben. Ez a historista elem, vagyis a szerkezet-öltözék megkülönböztetése később a szecesszió, vagyis az “új stílus” korában is tovább élt: Jakab Dezső vagy Bálint Zoltán, és követőik tervei egyaránt a textilbe burkolt szerkezet hatását keltve hatottak a nagyérdeműre, és hatnak máig is. A textilminta nem csak átkerült az épületek homlokzatára, hanem mintha egy szőnyeg választotta volna el az utca és az magánszféra tereit. Ahogy a ruha takar és véd, úgy takarták és védték a függöny- és ruhaszerű felületek az épület szerkezeti elemeit. A textilburok és az épületburok így közeli rokonokként élték végig a 20. század építő- és diszítőművészetét.  

Provokatív és határfeszegető projektek adták a felütést Mizsei Anett doktorandusz, egyetemi tanársegéd (Ybl Miklós Építéstudományi Kar) előadásában, melyek mögöttes motivációi a globális, uniformizált modernizmus és az ember-környezet-építészet viszonyrendszer sérülésének problémaköréhez vezetnek. A kulturális kiüresedés, az érzékszervi tapasztalás szegényessége és a mód, ahogyan a modernista épületek az idő tényezőt igyekeznek kiiktatni vizuális megjelenésükből, mind egy bizonyos hiányérzethez vezettek, amely az építészek részéről is új utak keresését kívánta meg. Az előadás esettanulmányok mellett arra is rámutatott, e jelenség nem először fordul elő a történelem során, bemutatva a párhuzamot, amely a 19-20. század fordulóján a gépesített ipari technológia és a kézműipar közt feszülő ellentéttel húzható meg. 

Britta Kalkreuter (Hariot-Watt University) előadása zárta a konferenciaülést, amelyben a helyhez való kötődés és kulturális identitás kérdéseit vizsgálta a hálózatszerűen kapcsolódó közösségekben. E “kozmopolita lokalizmus” legkorábbi megnyilvánulása a középkori ciszterci építészetben fedezhetők fel, melyek egy, az egész földrészt átszövő hálózat részeként, mégis erős helyi identitással működtek. Hasonló jelenségként értékelhetők a szecesszió különböző, sajátosan helyi átiratai, vagy a huszadik századi modernen belül megszületett kritikai regionalizmus. A kutatás azonban a vizuálisan is érzékelhető felszín mellett a jelenséget mélységében vizsgálja, üzleti stratégiaként tekintve rá, és átemelve a “transition design” módszertanába. Mint írja, “a globalizáció számos olyan összetett probléma gyökere, amelyekre a lokalizmus gyakran jelent megoldást. (…) Az ilyen problémák általában túl összetettek és egymással szorosan összefonódnak ahhoz, hogy helyi szinten megoldhatók legyenek.” Ezzel párhuzamosan társadalmi kontextusba is helyezi a jelenséget, a kulcsfontosságú tényezők közé emelve a szociális összetevőket, mint például az identitást, összefüggésben a világban zajló folyamatokkal. 

Fotók: Oradea Heritage/Motionsight