Az Építészet, Design és Technológia Doktori Iskola hallgatói és oktatói az elmúlt héten épületbejáráson vettek részt a Lajta Béla irodájának tervei szerint 1909-től épült és 1913 januárjában átadott Vas utcai felső kereskedelmi iskola épületében. Az épület máig kereskedelmi technikumként működik, ezért páratlan lehetőséget kapott a huszadik és huszonegyedik századtól arra, hogy nyereséget könyveljen el a funkcióváltás hiányának és a több-kevesebb kontinuitásnak köszönhetően. A funkcióváltás annyira felvétetett épülethasználati szokásaink közé, hogy lassan szokatlan, ha nem kell ennek nyomait és negatív hatásait mentegetnünk vagy ritka de annál üdvözlendőbb pozitív következményeit méltatnunk. A Vas utcai iskola 1912 óta ugyanott áll, és ugyanazt a célt szolgálja. Ennek sok köze van ahhoz, hogy annak használói legnagyobbrészt vigyáznak a benne található eredeti burkolatokra, mű- és egyéb a mindennapi használatot támogató berendezési tárgyakra. Ha tudjuk, hogy az, amit használunk, intézményünk történetének része, így magyarázza, hogy miért lettünk olyanok, amilyenek vagyunk, mindig nagyobb eséllyel alakítunk ki kötődést a tárgyak iránt mint egy mozgékony, mindig átszerveződő bérhelyiségben.

A látogatás nem a muzealizáció, a városi séták divatja és az épület egészen erős populáris kulturális jelenlétének volt köszönhető, hanem annak a kíváncsiságnak, amely Az építészet és társművészetei című doktori kurzus vezetőit mozgatta. Hol lehet még tetten érni egy az építészeti program vezetésével felépített művészeti kifejezésmód diadalát egy századfordulós középületen? Hogyan működött együtt a társtervező szobrász-iparművész, a fémműves, a díszítőfestő, a lámpa- és a bútortervező a műkőkészítővel és az üvegművessel annak érdekében, hogy kiemelje azt a térszervezési reformot, amelyet Lajta a huszadik század első évtizedének második felében kezdett el épületein?

Az épület maga annak dokumentuma, hogy egy rossz formájú, szűk telek milyen invenciókra készteti az építészt, vagyis hogy a kötöttség mennyire egyengesse a racionális tervezés és a takarékos helyhasználat útját. Az épületnek részben felfele kellett terjeszkednie, egyre felsőbb emeleteken kellett funkciókat elhelyeznie. Ezt nem csak a legfelső szinten létesült könyvtár kialakítása példázza jól, hanem a homlokzat tagolása is, amely hatalmas erőket fektetett a vertikalitás hangsúlyozására, és ezáltal a nagyvárosi lét formáinak propagálására. Ezt vegyíti a századforduló népi kultúra és vernakuláris észszerűség iránti szintén döntően, ha nem is kizárólagosan polgári fogékonyság vizuális lenyomataival. A Parisiana mulatóval (a mai Új Színház épülete) kezdődő fogékonysága a prekolumbiánius művészeti kompozíciók és formák, valamint a levanti/közel-keleti arányviszonyok ötvözése iránt itt is visszaköszön. Egyrészt a bejárati kapu kőtömbjében, másrészt a belső tér architrávval zárt bélletes ajtóiban és ziggurat-mennyezeteiben.

A Vas utcai felső kereskedelmi iskola tökéletes pillanatban keletkezett. Egyrészt a tervező, Lajta Béla irodája és az alapító építész személyes karrierje is ekkor ért a csúcspontra. 1909 és 1913 között épülnek legfontosabb bérházai és középületei. Ekkor nem csak építészi, hanem urbanisztikai, tájépítői és emlékműtervezői pályafutásának is a legaktívabb periódusában volt. Ekkor dolgozott nála a fiatal Kozma Lajos, aki éppen itt, a Lajta-büróban válik a kor önálló művészeti ágensévé, és találkozik először a közép-európai premodern egyik legnagyobb és legeredetibb tömegét tervező kollégákkal. Kozma dekorációs tervei közül, teljes életműve tekintetében is kiemelkednek a Vas utca homlokzati síkjának és a bejárati tömbnek a féldomborművei, illetve a belső tér inkrusztációi és díszítőfestései. Lajta kiváló személyes és munkaviszony ápolt Bárczy István főpolgármesterrel, ezért is tudott közel négy éven át szinte korlátlan, de a lehetőségekhez képest elképesztő költségvetésből iskolát tervezni, illetve a megvalósulást metikulózusan követni. Ráadásul 1910-től kezdve tulajdonképpen minden modern anyag és gépészet a rendelkezésére áll, amely a húszas évek második felétől a modern építészet diadalát hozta majd el. Acél, vasbeton, ipari keverésű, tömörítésű és csiszolású műkő, valamint a rendkívül bonyolult kohászati infrastruktúrát követelő alumínium.

Az épület máig az első világháború előtti, és a teljes kiegyezés utáni magyar középítkezések egyik csúcspontja, amely úgy fényűző, hogy racionális és úgy gondolatközlő, hogy közben mérnökileg is hasonló csúcsokra tör.

Meg kell említeni, hogy ehhez mérten egy rendkívül nyitott és befogadó, az épület értékeinek teljes tudatában cselekvő vezetést tudhat maga mögött. Nélkülük az épület bejárása is nehéz, és ilyen mélységben lehetetlen lett volna.

Szöveg és fotók: Zuh Deodáth