A nagyváradi neológ zsinagóga szőnyeg-falai és a textil mint „építőanyag”

Miért néz ki egy épület úgy, ahogyan kinéz? Az egyszerű kérdésre nem olyan könnyű válaszolni.

Az ipari eljárások diadala

A 19. század az európai városok számára elhozta az ipari módszerrel előállított anyagokat. Ezek rövid időn belül széles körben elérhetővé váltak és egyértelműen hozzájárultak épületeink kinézetéhez. A nagyváradi zsinagóga meghatározó elemeit, a centrális bizánci jellegű kupola erőátvitelét megvalósító csegelyek és a karzatok rendjei őszintén, kályhaezüst festékkel jelzett fém oszlopokon állnak. Az „öntöttvas” (acél) statikai tulajdonságai révén sokkal légiesebb, áttekinthetőbb teret jönnek létre, mivel a stabil szerkezet létrehozásához így nincs szükség vastag falazatra. A kupola nehéz tömegét egy jóval filigránabb, ugyanakkor sokkal rugalmasabb tartószerkezet hordozza. A zsinagóga tere világos és tágas.

Rituális szükségszerűségek

A rabbinikus zsidó liturgia hagyományos megszervezése nagyban tetten érhető az imaház belsejében. Az úgynevezett négy centrális oszlop itt is megmaradt, azonban ezek négyes oszlopkötegek formájában a kupolacsarnok sarkaira vándoroltak. Így azok a teljes épületet egy hatalmas, könnyen újraszervezhető semleges ipari jellegű térré változtatták. A bima, vagyis a tóraolvasó emelvény is – a neológok vallási reformáját követve – a központi térből a keleti fal elé vándorolt. Így zsinagóga elrendezése rögtön értelmezhetővé válik egy keresztény látogató számára is.

Ősi eredet, és a képtilalom összefonódása

Gottfied Semper alapvető fontosságú építészetelméleti könyvének (A Stílus a technikai és a tektonikus művészetekben) teljes első kötete (1859) teljes mértékben a textilművészet és az építészet párhuzamairól szól. Az épületek alaptípusaként Semper olyan vázszerkezetű sátrakat és kunyhókat azonosított, amelyek falait lelógatott és kifeszített textíliák alkották. Ezek szövésmintái különösen azokban a keleti vallásokban maradtak meg utalásként a falak ornamentikájában, amelyek bizonyos körülmények között szigorúan tiltották az emberábrázolást. A nonfiguratív, geometriai vagy organikus sorminták, amelyeket a textílíákról jól ismerünk kiválóan kielégítették a keleti közösségek díszítőigényeit.

Semper könyvének hatása, amely nagy érdeklődéssel fordult a keleti építészet felé, éppen akkor volt a legintenzívebb az európai építészetben, amikor a mi zsinagógánk épült. A zsidó rituális hagyományok képtilalma igen jól harmonizált a kifeszített textíliákat megidéző falak ornamentikájával. Mivel az öntöttvas lehetővé tette a monumentális vázszerkezetek építését így a textilművészete maga is egy új szintre léphetett és valóban meg tudta idézni a keleti, sokszor nomád körülmények között élő népek (gondoljunk az ószövetségi zsidóságra és az arábiai sivatagi népekre) könnyű, textillel borított sátrait.

Anyagváltó szerkezet

Semper könyve két máig fontos fontos gondolatot tartalmaz. Mivel ezek több ponton jól harmonizáltak John Ruskin vagy Jacques Ignace Hittorff műveiben foglaltakkal nem csoda, hogy a német kultúrájú országokon kívül is könnyen beépült az építészoktatásba. Alois Riegl előadásainak és Adolf Loos esszéinek köszönhetően azonban egyértelmű referencia volt Közép-Európában. Az egyik szerint az épületek tartószerkezeteinek nem kell folyton nyilvánvalónak lenniük, azokat védi és takarja egy külső burok, egyfajta öltözék hasonlóképpen ahhoz, ahogyan az ember testét is védi és takarja a ruházata. Ez az alapja az úgynevezett „öltözékelméletnek” (németül: Bekleidungstheorie). A felületek festése is ugyanezt a többszörös célt szolgálja: díszít, takar és véd.

A másik ebből következik: A textil csak bizonyos körülmények között alkalmas elválasztó- vagy védőfalak létrehozására. Ezért, az időjárási körülmények változásával és a technika fejlődésével, a forma és az ornamentika megtartásával kicserélik annak anyagát. Ahogyan a tartószerkezeti fát egy idő után kőre, téglára majd betonra cserélték, úgy a textilburok is vakolatra és egyéb öntvényekre cserélődött. Eközben mégis megtartotta az egyértelmű utalást a forma származására, a textíliára. Ez máig tetten érhető olyan szakkifejezésekben, mint a „falszövet”. Ha arra gondolunk, hogy a sövénykerítésre épített vert, tapasztott fal szintén egy szőtt struktúra, amelyet egy rá helyezett külső burokkal óvnak és takarnak. De hasonló védett-takart szerkezeteket itt a közel is találunk. A Sas-palota nagytermének erkélyei mind rácsos tartókra öntött gipsz-struktúrák. És a folyó túloldalán az Adorján bérházak maguk is mintha textillel borított, takart szerkezetek lennének.

Ornamensbe csomagolt szerkezet

Ebből a nézőpontból a nagyváradi neológ zsinagóga nem csupán liturgikus térként értelmezhető, hanem annak egy a régióban tapasztalható korai megnyilvánulásaként is, hogy szerkezet és felület viszonyában átfogó változás következett be. A textilszerű, ornamentális „bőr” egy ésszerűen tervezett öntöttvas vázat borít. Ez pontosan követi a Gottfried Semper által megfogalmazott elvet: az építész által tervezett fal eredetileg egy szövött határolóelem, illetve a burkolat is textil-jellegű. Az épület díszített felületei mintázott textíliaként viselkednek. Ezeket egy ipari „csontváz” hordozza, láthatóvá téve, hogy az építészet a teherhordó falazattal szemben már egy könnyebb, a kifejező ornamentális burok mögé rejtett szerkezeti rendszert részesít előnyben.

A szerkezeti váz és a dekoratív felület szétválása a következő évtizedekben vált különösen hangsúlyossá, mindenekelőtt a szecesszió építészetében. A zsinagóga környezetében Nagyvárad „városszövete” is jelentős átalakuláson ment keresztül a 20. század fordulóján, új kereskedelmi és polgári központtá formálódva. Az ekkor emelt épületek közül sok a homlokzatot már nem a szerkezet közvetlen kifejezéseként kezeli, hanem önálló ornamentális rétegként, gazdag mintázattal, amelyet gyakran élő népi hagyományok textilmotívumaiból merít. Ennek emblematikus példája a Fekete Sas Komor Marcell és Jakab Dezső tervei alapján épült multifunkciós tömbje. Itt a hullámzó ornamentális felületek és a gazdag díszítés olyan homlokzatokat hoznak létre, amelyek inkább szőttes, és nem falazott felület hatását keltik. A környező épületek – így például a Moskovits Adolf és Fiai bérház – hasonló szemléletet képviselnek: a szerkezet háttérbe húzódik, a homlokzat pedig autonóm ornamentális mezővé válik.

Záró megjegyzések: egy mélyebb párhuzam

Ha Semper textil-analógiáját továbbgondoljuk, akkor e homlokzatokra egy tágabb értelemben vett városi „szövet” részeként is tekinthetünk. E történeti negyed több épülete volt ideig-óráig elhanyagolt állapotban. Egykor élénk felületeik megfakultak vagy sérültek. Éppen ezért válik a textil-metafora különösen erőteljessé: ahogyan a szövött anyag javítható, újraszőhető vagy megújítható, úgy a város épített szövete is restaurálásra és újraértelmezésre hív. A zsinagóga és a környező szecessziós épületek így nemcsak egy kivételes építészettörténeti pillanat emlékei, hanem Nagyvárad városi mindennapjainak lehetséges „szálaiként” is értelmezhetőek. Megújításuk egy olyan átfogó folyamat része, amelyben a város történeti szövete ismét élénkké, folytonossá és elevenné válik.

Szöveg: Zuh Deodáth és Anthony Gall

Válogatott bibliográfia:

Moravánszky, Ákos. Die Wahrheit der Bekleidung. In: Der Architekt, 2021/6.
Moravánszky, Ákos. Stoffwechsel: Materialverwandlung in der Architektur. Basel: Birkhäuser, 2018.
Semper, Gottfried. Der Stil in den technischen und tektonischen Künsten, oder Praktische Ästhetik. Vol. I: Textile Kunst. Frankfurt am Main, 1859.
Semper, Gottfried. London Writings 1850–1855. Edited by Michael Gnehm (USI / ETH), Sonja Hildebrand (USI), and Dieter Weidmann (USI). Zurich: gta Verlag, 2021. Tzonis, Alexander & Lefaivre, Liane (1996). “Skin Rigorism: a New International Non-Style.” Casabella 630–631, LX (Jan–Feb): 129–135.