Válogatás iskolánk könyvtárának különgyűjteményéből

Az Ybl Miklós Építéstudományi Kar könyvtára régikiadvány-gyűjteményének az I. világháború előtti állománya több, mint 2000 példányt számlál. Intézményünk elődje, az Állami Középipartanoda 1879. évi megalakulása előtti példányok száma eléri a 330-at. A könyvtárunkban őrzött legrégebbi kiadvány egy francia nyelvű, a vályog- és földfalú építésről szóló, illusztrált értekezés második és harmadik kötete 1792-ből. Az állomány zöme könyv, melyek közül a legtöbb ma már meghaladott, technika- és tudománytörténeti emlék csupán. Azonban találunk közöttük számos nagyformátumú, rajzokkal — és olykor fotókkal is — illusztrált albumot, mintakönyvet, mappába kötött mintalapgyűjteményt is.

A muzeális értékű különgyűjtemény az elmúlt évtizedekben a szabadpolcos részlegtől elválasztva, a könyvtárhasználók elől elzárva, sokak által ismeretlenül rejtőzködött, de most Karunknak lehetősége nyílt, hogy közkinccsé tegye a gyűjtemény legszebb darabjait. A Nemzeti Kulturális Alap Építőművészet Kollégiumához benyújtott sikeres pályázat eredményeképpen összesen 41 albumot, mintakönyvet, illetve mintalap-gyűjteményt tudtunk digitalizáltatni, melynek eredményeképpen ezek a kiadványok online elérhetőkké, tanulmányozhatóvá, használhatóvá válnak — mindezt az állomány veszélyeztetése nélkül.

A különgyűjtemény legjava került digitalizálásra. A válogatásnál szempontként szerepelt a kiadvány kora, témája, tartalma, az illusztrációk száma és minősége. A digitalizált könyvek között találunk Észak-Itália és Toszkána palotaépítészetét bemutató albumot, vagy épületasztalos munkák mintakönyvét csakúgy, mint épületeket művészi igénnyel kidolgozott metszeteken és mérnöki rajzokon ismertető szakperiodikát.

A különböző építészeti stílusok tudományos igényű feldolgozása, az emlékek felkutatása, leírása és lerajzolása, a művészeti formák szisztematikus tanulmányozása Európa-szerte az 1830-as években kezdődött és meghatározó volt a 19. sz. második felében, sőt, még a századfordulón is. Ennek nyomán egyre több és magasabb színvonalú mintakönyvet adtak ki. A történeti ornamentika, és ezzel együtt a díszítményes mintakönyvek, illetve mintalapgyűjtemények iránti érdeklődés a 20. század első évtizedeiben hagyott alább, így az építőipari iskolai oktatásban betöltött szerepük is lecsökkent. Az ornamentika-kutatás több évtizedes szünet után az 1990-es évek végén lendült fel újra. Minden bizonnyal a szemet gyönyörködtető, gazdag illusztrációs anyaguk miatt élik reneszánszukat a 19. század végén kiadott iparos szakkönyvek is; több reprint kiadvány is napvilágot látott a kétezres években. 2010-ben került a könyvespolcokra Katona Júlia — György Judit: Díszítmények és ideák vonzásában című könyve, melyben a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtárának díszítőművészeti könyvritkasággyűjteményét ismertetik. A szerzőpáros akkor már évek óta folyamatosan, mind nyomtatott kiadványok, mind kamarakiállítások formájában mutatta be az Egyetem különgyűjteményének anyagát. Az iskolánkban őrzött mintakönyvek és mintalapgyűjtemények most történt digitalizálása, illetve azok annotált bibliográfiájának összeállítása tehát az utóbbi két évtizedben zajló nemzetközi és hazai tendenciába illeszkedik.

A digitalizálásra kiválasztott művek rendre angol, német, osztrák és francia kiadványok. Helyesnek ítélhetjük a feltételezést, hogy a vizsgált időszakban hazánkban ugyanaz a könyvállomány volt elérhető, mint a nyugateurópai országokban, és melyből az egyes hazai iskolák tantervüknek és oktatási céljuknak megfelelően válogathattak. Az iskolánk gyűjteményében fennmaradt kiadványok tehát azt is igazolják, hogy az itt zajlott oktatás európai mintát követett.

Ezeket a könyveket az iskola oktatási célra szerezte be és az oktatásban használta. A könyvtárunkban őrzött kiadványok minden bizonnyal napi használatban lehettek a 19. század végén és a 20. sz. elején. Az egykori intenzív használatra nem csak a kiadványok állapota utal. A mintalapgyűjteményekben és mappában kiadott periodikákban a lapok sehol sincsenek sorrendben, sőt, gyakorta más tartalommal is össze is vannak keverve. Így például a címlapja szerint a középkori németországi templomépítészetet 100 táblán bemutatni hivatott mappában — a középkori templomépítészet remekei között — találjuk egy fuvaroskordé rajzát Monge-féle 3 képsíkos ábrázolásban; Gállos Irén (4c) hallgató egy épület homlokzatáról készített rajzát; a darmstadt-i posta közönségforgalmi csarnokának rajzát; Berlin térképét, melyen a vásárcsarnokok és a hetipiacok helye kerültek jelölésre; egy 14 hektáros tanya központi épületének terveit; néhány szecessziós homlokzatrészlet fényképét… és még sok minden mást. Emellett szinte az összes mappa tartalma hiányos; egy-egy tablónak alkalmasint lába kélhetett.

Ahhoz, hogy rekonstruálni tudjuk, pontosan hogyan használták ezeket a kiadványokat, korabeli diákok munkáira, rajzaira, órai jegyzeteire lenne szükségünk, azonban ilyenek — a fentebb említett hallgatói rajzon túl — sajnálatos módon iskolánkban nem maradtak fenn.

A mintakönyvek oktatási célú használatáról többet tudunk meg, ha megismerjük az iskolában akkoriban zajló oktatás módját és célját. A 19. sz. végén az intézetben kétféle képzésmód létezett. Az egyik a Rendes szakosztály, melyen a képzés hat féléves volt és a szokott iskolai tanév menete szerint zajlott. A másik az Építőipari téli tanfolyam, melyen a tanítás négy féléven át tartott és a szemeszterek kizárólag a téli hónapokra estek.

A Rendes szakosztályban pallérokat és építésvezetőket képeztek, akik a téli időszakban, amikor a munka szünetel, irodai munkára is alkalmasak voltak. Az itt végzetteknek — 3 év gyakorlat után — joguk volt kőműves-, kőfaragó-, vagy ácsmesterség önálló űzésére, esetleg építőmesteri vizsgát is tehettek.

Ezzel szemben az Építőipari téli tanfolyam célja a télen szünetelő kőműves-, ács-, és kőfaragótanoncoknak olyan képzése, hogy azok idővel szakmájuk önálló mestereként, vagy akár pallérokként működhessenek. Mivel ezek a tanulók az év melegebb hónapjaiban építkezéseken dolgoztak, nekik a tanítás november 3-tól március végéig tartott.

Iparjogi tekintetben mindkét tanfolyamtípus ugyanazt a képesítést adta, de a Rendes tanfolyam a középiskolai érettségivel egyenértékű bizonyítványt adott. Ez azt jelentette, hogy a Rendes tanfolyam után, a végzett diákok mindazon állások betöltésére jogosultak voltak, melyhez középiskolai végzettség szükséges, sőt, postatiszti, vagy vasúti tiszti képzésen is tovább tanulhattak. Mindkét kurzusra a 15. életévüket betöltött fiatalokat vettek fel. A felvétel kitétele volt — többek között — hogy a „rajzolás elemeiben jártasnak” kellett lenniük. Erre a jártasságra az oktatás során szükségük is volt.

Az órarend — és ennek következtében feltehetően a tananyag is — nagyon hasonló volt mind a Rendes szakosztály, mind az Építőipari téli tanfolyam hallgatói számára. Az 1906. évi órarendjükben megtaláljuk a kőművesmunka rajz, ácsmunka rajz, építészeti alaktani rajz és szabadkézi rajz tantárgyakat. Emellett a Rendes szakosztály órarendjében díszítő rajz és építészettörténet is szerepelt. Mindkét tanmenetben szerepelt az épülettervezés és külön a tervezési gyakorlat. Az 1914. évi órarendben találjuk a vasszerkezetek rajz tantárgyat, amit később a vas- és vasbetonszerkezetek váltott fel. Az 1936. évi órarendben fentiek mellett a Rendes szakosztály tantervében ott találjuk a távlattan és rajz, valamint — a korábbi építészettörténet helyett — az építőstílusok ismertetése tantárgyakat. Ugyanakkor a téli tanfolyam órarendjében tantárgyként szerepelnek a lépcsők és külön a lépcsőrajz. Figyelemre méltó, hogy a kezdetektől mindkét tanmenetben két-két éven át tanultak mintázást.

Ezen tantárgyak mindegyikében használhatták az illusztrált albumokat, mintakönyveket és mintalapgyűjteményeket. A mintalapokat a tanórán elhangzottak szemléltetésére — a tanár az előadás során táblára rajzolhatott át egy-egy ábrát — éppúgy használhatták, mint a diákok másolási feladataihoz. Természetesen akkoriban is számos rajzi feladatuk volt a hallgatóknak és biztosak lehetünk benne, hogy az egyes mintalapokon látható épületszerkezetek és díszítőformák másolása a tananyag részét képezte. Tudvalevő, hogy például egy építészeti csomópont, egy homlokzat, alaprajz — vagy bármi más — sokkal inkább a sajátunkká válik, ha nem csupán tanulmányozzuk a látványt, hanem értő módon le is másoljuk azt, pusztán az ehhez szükséges intenzívebb figyelem következtében. Nem meglepő tehát a rajzi órák magas száma.

A remek rajzokkal és fotókkal illusztrált albumok akkori jelentőségét pedig akkor értjük meg igazán, ha belegondolunk, hogy az iskolát látogató diákok legtöbbje az építészettörténet nyugat-európai emlékeit nem tanulmányutakról, hanem ezekből a könyvekből ismerte meg. Az itt tanuló diákok magunk elé képzelt státusza alapján nagyon is valószínűnek tűnik, hogy többségük legfeljebb Bécsig jutott el.

A diákok műszakirajz iránti készsége mellett a szabadkézi rajztudásuk fejlesztésére is gondot fordítottak. Az építészeti alaktan rajz tantárgy minden bizonnyal nem csak mintarajzok lemásolását, hanem gipszmodell utáni rajzot is jelentett. Iskolánk ornamentális gipszminta-gyűjteménye mára felmorzsolódott, azonban egykori könyvállománya — a háborús károk ellenére — fennmaradthatott. Egy-egy ornamensről készített szabadkézi rajz megelőzhette a műhelyben történő mintázást.

Biztosra vehetjük, hogy új díszítőformák, új terülőmustrák, új ornamensek megalkotása az itt tanuló diákoknak nem volt feladata, csakúgy, mint önálló tervek elkészítése sem. Ezt nem róhatjuk fel az oktatás hibájának, ha belegondolunk, hogy az iskola tanulóinak a későbbiekben, munkájuk során sem volt szükségük kreativitásra.

De nem csak ez volt az oka annak, hogy az oktatásban a meglévő klasszikus építészeti tagozatok szolgai másolását preferálták. A történeti formához való hűség iránti igény miatt követelték meg a formák mind pontosabb másolását — saját fantázia használata nélkül. Ez a törekvés mai szemmel talán nehezen érthető, de a historizmus idején a történeti formák mind pontosabb ismerete és rekonstrukciója volt a cél és számított értéknek.

Ha alkotó tehetségre nem is volt szüksége az iskolánkban végzett építőmesternek, vállalkozók lévén, jó üzleti érzékre és tudásra annál inkább — amint erre Kolbenheyer Gyula igazgató az 1905/1906. évi Értesítőben felhívta a figyelmet. Kolbenheyer határozottan szétválasztotta a tervező építészt (architektust) a kivitelező építőmestertől, és szakmájukhoz szükséges különböző tudásukat is meghatározta. Jóllehet az iskolánkban képzett építőmester (avagy építésvezető, pallér) a tervező építész és a kőműves között állt, Kolbenheyer jellemzése szerint az építőmesternek műszaki tudás tekintetében legalább olyan szinten kellett állnia, mint a tervező építésznek, sőt „a szerkezeteket, az építőanyagokat és az építésben közreműködő összes iparosok munkáit gyakorlati szempontból még behatóbban kell ismernie, mint az architektusnak.” Kimondta, hogy a végzett építőmesternek meg kell engedni, hogy olyan egyszerűbb lakóépületeket, hagyományos bérházakat tervezhessen, „melyek bizonyos megállapodott sablon szerint készülnek s amelyek tervezéséhez kiválóbb tehetség nem szükséges”. Ezen épületek építésekor az építőmester — tervező építész bevonása nélkül — szintén a mintakönyvekben található előképekre, kidolgozott és jól bevált alaprajzi és homlokzati megoldásokra támaszkodhatott.

A Magyar Királyi Állami Felső Építő Ipariskola tanterve az oktatás céljaiban és szerkezetében is a német mintát követte. A német architektus- és mérnökegyesületek 1905. évben megrendezett vándorgyűlése kimondta: „Építő ipariskolában mindenek előtt derék építő-iparosmestereket, nem pedig architekusokat […] kell nevelni. […] A helyes építés iránti érzék előmozdítandó egyszerű, de mintaszerű régi és újabb épületek bemutatása által, azok szerkezeti és alaki részleteinek tekintetbe vételével. […] Építőművésznek való nevelés nem képezheti az építő ipariskola feladatát… […] A tanítás idejének meghosszabbítása a tanítási célnak művészi irányban való kibővítése céljából nem ajánlatos.” Nyilvánvaló tehát, hogy iskolánk elődintézményében leginkább az építőipari kivitelezésben elhelyezkedő professzionális szakembereket képeztek, a tanterv pedig az ő sokrétű és szerteágazó tudásukat igyekezett megalapozni, mely tudásnak egyik legfontosabb eleme a célnak megfelelő színvonalú, szabatos rajzi előadásmódra való képesség volt.

Az oktatás magas rajzi színvonala nem csak a századfordulón, de később is jellemző volt az iskolára. „A Műegyetem építészmérnöki karán az ötvenes években szinte külön kasztot alkottak a »Thököly útiak« a szép rajzaikkal és biztos tudásukkal” – elevenítette fel az emléket dr. Kaiser Anna nemrégiben az Ybl 140 jubileumi értesítőjében.

További iskolatörténeti kutatások megtörténéséig nem tudjuk biztosan, hogy a könyvtárunk állományában őrzött régi kiadványok milyen viszonyban állnak a korabeli beszerzésekkel; azaz nem tudjuk, hogy a ma birtokunkban álló anyag mennyiben fedi le a valaha történt összes gyarapodást. Ebből következően nem tudjuk megítélni azt sem, hogy a vizsgált példányok mennyiben tekinthetők reprezentatív mintának a korabeli könyvtári beszerzések tekintetében. Annyit tudunk, hogy iskolánk könyvtára 1889-ben beolvadt a Technológiai Iparmúzeum könyvtárába, mely az ország legnagyobb szakkönyvtára volt akkoriban. Így az 1892/1893. évi tanév végére az egyesített könyvtár állománya 2038 kötetet számlált. Ez a szám lecsökkent, amikor 1902-ben az építész szakirány a megnövekedett érdeklődés miatt kivált a Magyar Királyi Állami Felső Ipariskolából (melyben vegy-, gép-, fém-, vas-, és faipar szakirányok is voltak) és mint önálló intézmény a Thököly út 74. sz. alatti épületbe költözött. Az 1910/1911. évi tanévben a folyóiratokkal együtt 1749 kötet volt a könyvtárban.

Könyvtárunk régikiadvány-gyűjteményében a szakkönyvek mellett számos más, első látásra oda nem illő könyvet is találunk. Így például akkoriban népszerű regényeket, mint például Jókai Mór: Kárpáthy Zoltán című művét (1854), vagy Kacziány Géza: A nagy manőver és egyéb bakatörténetek című nyolcrészes írását (1892) és Tóvölgyi Titus: Az ezüst vitéz című regényét (1871); továbbá versesköteteket, mint például Kölcsey Ferenc válogatott műveit, vagy Fischer Sándor: Petőfi élete és művei című gyűjteményét (1890) és Madách Imre összes művét tartalmazó sorozat néhány részét. De akadnak történelemtudományi könyvek is, mint például Eötvös József: A XIX. sz. uralkodó eszméinek befolyása az államra (1854), vagy Thomas Carlyle: A francia forradalom története című háromkötetes munkája. És találunk egyéb tudományágból is könyveket, mint például Hellwald Frigyes: A Föld és népei című háromkötetes művének második részét, mely Afrika, Ázsia és Ausztrália leírását tartalmazza, vagy Alfred Brehm zoológiai alapművét, Az állatok világa című tízkötetes munkájának néhány kötetét.

Amint említettük, a Rendes szakosztály tanfolyama középiskolai érettségi bizonyítványt adott, ennek következtében általános műveltség tekintetében nagyobb képzettséget nyújtott. Azonban e „kakukktojás” könyveket nem a hivatalos órarend szerinti szemináriumokat forgatták. Az iskolában kezdetektől fogva működött az ún. irályképző kör, melynek a résztvevők „műveltségének fejlesztése, kedélyének nemesítése” volt a célja. A kör a számok tükrében igen intenzíven működött: az 1892/1893. évi tanévben 18 ülést tartottak, s a kör tagjai 74 dolgozatot adtak be. A legjobb dolgozatok pénzjutalomban részesültek. A későbbi évkönyvek tanúsága szerint az ifjúsági önképzőkör később is népszerű volt. 1903/1904. tanévben három emlékünnepet is tartottak: Rákóczi, Deák Ferenc és Jókai Mór tiszteletére. A rendes üléseken szavalást, felolvasást tartottak, szépirodalmi műveket ismertettek, előadásokat tartottak — nem csak építészeti témában. Akkoriban vált szokássá, hogy „egyes jobban elfoglalt, vagy félénk és rendes eleven szereplésre nem hivatott tanulók legalább azzal szoktatták magukat nyilvános fellépéshez, […] hogy egyes […] prózai szépirodalmi művet […] felolvassanak.”

Mindez — jóllehet fakultatív foglalkozás volt — szervesen hozzátartozott a diákok képzéséhez. Amint az 1892/1893. évi évkönyv helyzetértékelésében a diákságról olvashatjuk: „Minthogy nagyobb részök rendszeres tanulással már évek óta nem foglalkozott, először iskoláztatni kellett őket a rendszeres gondolkodásban, az elméleti dolgok megértésében s gondolataiknak szóval való kifejezésében is.” A könyvtárunkban található építészeti témától különböző, egyéb könyvek tehát nem véletlenül kerültek oda.

Az említett irályképző kör mellett daloskör is működött iskolánkban, mely időnként „tánczmulatsággal összekötött dalestélyt is rendezett”. A daloskörnek a 20. sz. elején 88 aktív tagja volt, akik zenetanár közreműködésével hetente kétszer gyakoroltak. A korabeli évkönyv szerint több zeneművet is írtak. Eszerint azon sem szabad meglepődnünk, ha a régi könyvek közül egyszer majd kották hullanak ki.

Mindebből nyilvánvaló, hogy iskolánk elődje, az középipartanoda, majd ipariskola nem pusztán oktatási intézmény, hanem igazi alma mater volt, mely diákjának lenni jóval többet jelentett az iparjog megszerzésénél. Erről a magas színvonalú és a diákok számára meghatározó oktatásról tanúskodnak könyvtárunk régikiadvány-gyűjteményének most bemutatott darabjai is.